Ugrin Gábor emlékére

Kishonti István írása

Még itt van az Öreg. Így neveztük: az Öreg. Akkor volt 38 éves, Veres Pálné Gimnázium, 1970. Még itt van, nem csak azért, mert emlékezem rá. Nem csak azért, mert nem tudom azonnal felfogni a hírt. Valahogy itt van. Talán, mert ezer szállal kötődik a jelenhez. Évtizede, hogy már csak ritkán találkoztam vele. De a gondolataimba 1970 óta befészkelte magát.

Sőt, még előbb. Emlékszem egy öltönyös, kazetta táskás emberre, aki énekórára jött be általános iskolában, talán hetedikben vagy inkább nyolcadikban, a Labda utcában. Fogalmam sem volt mit keres ott, Andrásfalvy Ida néni, az énektanárnőnk nem emlékszem, hogy bemutatta volna. Óralátogatásra jött, ma már tudom, mint szakfelügyelő, vagy valami hasonló. De ő volt, emlékszem rá, pedig egy szót sem szólt hozzánk. Az alakja, mozdulata mégis előttem van egy régi emlék filmjén.

Amikor ismét találkoztunk, szeptemberben, már a Veres Pálné Gimnáziumban, amikor végigviharzott az iskola folyosóin az elsősöket (pardon, kilencedikeseket) fülön csípve, hogy: la, la, la, …aha, maga tenor, fordult el: la, la ,la … szoprán, néhány perc múlva ott sem volt – kóruspróba szerdán az első emeleti zsibongóban, szuggerálta elmenőben - , szóval akkor eszembe sem jutott, hogy ő a kazetta táskás, csak évek múlva rémlett fel az emlék, állt össze a kép… Így hagyott nyomot.

A sikerért keményen meg kell dolgozni. Ez akkor sem tetszett mindenkinek. A zsibongó mégis tömve volt, alig fértünk el, lehettünk ott tán százan, vagy többen. A lányok rajongtak érte, a fiúk hol félték, hol nem mutatták ki, a hatása alól nem lehetett kikerülni. Félelmetes energia lakozott benne. Ma, tanárként pontosan tudom mit jelent ez. Lekötni százakat, és célt elérni velük úgy, hogy közös akarat legyen belőle, ami végül zenévé nemesül, és visszasugároz mindenkire, hogy érezzük, beleadtunk, de megérte. Ez a siker élménye. Volt, akinek ennyi kellett, volt, akinek nem volt elég. A siker függőséget okoz.

Let the people sing, BBC, 1971, világverseny, rádiófelvétellel, 22-es stúdió, jött a hír, első helyezés. Hihetetlen hangzásvilág, csodálatos előadás, gimnáziumi gyerekek, a „Berlini” kórus. Mai világunkban ilyen nincs. Ott voltam, átéltem, lelkemben akkor lettem hangmérnök. A siker függőséget okoz.

Vörösmarty tér, Vigadó, új épület, második emelet, lépcsőházi társalgó, próbál az Ifjú Zenebarátok, a Jeunesses. Próbaidő. Hetekig tanultam kézzel írott szólamkottából, amit kölcsönkaptam. Kívülről. Bevettek. Attól kezdve három Ugrin kórusba jártam. Kinőttük a lépcsőházat, kaptunk próbatermet, teltek az évek, heti öt próba, mint a profik, lelkesedésből, nagy koncertek, híres előadók társasága, hanglemezek, külföld, siker, függőség. Ugrin.

Próba a Veres Pálné ebédlőjében. Asztalok félretolva, székek sorba, sorba, Steinway C modell, Négy szlovák népdal, álom indul, „Lányát az anya…” Azóta sem hallottam olyan szép zongora játékot, a tökéletesség olyan érzését, amikor nincsen idő, és minden lehetséges, nincsen én és nincsen mi sem, csak egy burok van, egy közös tudat, és hangok, szemek, kezek, mozdulatok, de egyik sem fontos, csak az átváltozás, az élmény. Nem csoda, hogy függőséget okoz.

Ezt tanultam tőle: keményen dolgozni a sikerért, és minél több élményt adni. Az „Öreg” elment, az élmény itt maradt. Akiket átváltoztatott tudják, hogy az erő, amit szétsugárzott most is megvan. Bennünk, gyermekeinkben, életpályánkban. Jó, hogy elmondhatom: ismertem Őt.

Tartalom és forma találkozása

Fehérbe öltözve énekeltük a Mátyás-templomban

2013. június 23-án fehérbe öltözve énekeltük a Mátyás-templomban: in te Domine, speravi: non confundar in aeternum… Tanár úr halál hírének másodnapján, a véletlennek (?) köszönhetően, ünnepi szentmise keretében, vallásosak, más-vallásúak és talán vallástalanok is, együtt, vagy 120-an meghatódottan zengtük Kodály: Budavári Te Deumát Tardy László vezényletével a Mátyás-templom ének és zenekara, a ProFun kórus, az Ifjú (és idősebb) Zenebarátok kórusa és a budai Szent Aberik kórus különítményével.

További képek

A Te Deum szövege

Téged, Isten dicsérünk, * téged Úrnak ismérünk.
Téged, örök Atyaisten * mind egész föld áld és tisztel.
Téged minden szép angyalok * Kerubok és Szeráfkarok.
Egek és minden hatalmak * szüntelenül magasztalnak.

Szent vagy, szent vagy, * erősséges szent Isten vagy!

Nagyságoddal telve ég, föld,* dicsőséged mindent bétölt.
Téged dicsér, egek Ura * apostolok boldog kara.
Dicséretes nagy próféták * súlyos ajka hirdet és áld.
Jeles mártírseregek * magasztalnak tégedet.
Vall tégedet világszerte * szent Egyházad ezerszerte.
Ó Atyánk, téged *s mérhetetlen nagy Fölséged.
S azt, ki hozzánk tőled jött le * Atya igaz Egyszülöttje.
És áldjuk veled * Vigasztaló Szentlelkedet.
Krisztus, Isten Egyszülöttje * Király vagy te mindörökre.
Mentésünkre közénk szálltál * szűzi méhet nem utáltál.
Halál mérgét megtiportad * mennyországot megnyitottad.
Isten jobbján ülsz most széket *: Atyádéval egy fölséged.
Onnan leszel eljövendő *: mindeneket ítélendő.


Téged azért, Uram, kérünk,* mi megváltónk, maradj vélünk!
Szentjeidhez végy fel égbe * az örökös dicsőségbe!
Szabadítsd meg, Uram, néped, * áldd meg a te örökséged!
Te kormányozd, te vigasztald * mindörökké felmagasztald!


Mindennap dicsérünk téged, * szent nevedet áldja néped.
Bűntől e nap őrizz minket * és bocsásd meg vétkeinket!
Irgalmazz, Uram, irgalmazz ;* híveidhez légy irgalmas!
Kegyes szemed legyen rajtunk * tebenned van bizodalmunk.

Te vagy Uram, én reményem, * ne hagyj soha szégyent érnem!

Varázs és Útravaló

Thaler Tamás írása

Itt kezdődött:

Énekkar, Énekkar!!! – visszhangozva zengték az iskola vastag falai Tanár úr próbára hívó „szelíd szavait” (mennydörgését), - hogy végre elkezdődhessen a hét legfontosabb órája: a szerda délutáni kórus-próba. A tágas folyosó egyszerre szűknek bizonyult az odasereglő vagy 100 tanulótól, akik most már Tanár úr hatására nem gyereksereg, hanem KÓRUS. Számomra itt és így kezdődött a varázs 1976 szeptemberében, majd 8 hónap közös csapat-munka után, már mint egy profi művészegyüttes énekelhettük: „Járjatok be mindet földet, melyet Isten megteremtett”- a Zeneakadémia nagytermében.

És itt végződött:

A 80 éves születésnapi hangverseny végén én is beálltam a gratulálók népes sorába… Tanár úr jókívánságomat röviden, tárgyilagosan viszonozta: Mocskos Disznó! E kicsit sem viccesre vett köszöntése kicsit mellbe vágott, (annak dacára, hogy én még időben, vagy egy hónappal korábban jeleztem, hogy a Debussy Chansonokat nem ismervén azokat pár póbával nem tudom abszolválni sem, így pedig csak „néző” leszek majd az ünnepen)… De ennek ellenére el kellett gondolkodjak a dolgon, hiszen ezt Ugrin mondja, akkor… - akkor még mindig szeret engem! – és bizonyára ez egy kódolt üzenet, … üzenet felém, nekem,… tehát lenne még egy feladatom. Igen, a kódot megfejtettem, és pár hónapra rá megszerveztem a Berlini50 nagyszabású énekkari találkozót, ami sokunk számára válhatott egy utolsó szép, közös búcsúvá. 50 év, 50 évfolyam egy összegzés Tanár úrral együtt, - egy estére még ismét VPG-s kórus lehettünk.

És közben:

Tanár úr közel 6 évtizedes zenei munkássága elvileg könnyen összefoglalható, értékelhető, hiszen mindig ugyanazt mondta, tette, tanította, - szaktudással, fegyelemmel nevelt minket. Soha nem mondta: hogy szeresd a zenét, hogy gyere és hallgass meg, nézz meg minket, - hanem gyere, lépj be a Kórusba, csináld velünk együtt… A kemény munka során a „csillagos ég sokszor ránk szakadhatott” (Tanár úr szerint), de az eredmény többnyire nem maradt el… A közös éneklés öröme viszont legtöbbünket egy egész életre elkísér.

És a jövő?

Mit szeretne a Tanár úr? – szerintem nem könnyeket, hanem a zene, az örömteli éneklés tovább vitelét! Az általa hátrahagyott szellemi örökség gazdag, annak letéteményesei pedig mi vagyunk, tovább adása a mi feladatunk. Lustaságunk, tetüségünk okán ne fosszuk meg magunkat, gyerekeinket és majd unokáinkat a közös zenélés örömétől. VPG-sek, Jeunessesek, Konzisok, egykori tanítványok – fogjunk össze! Ne a nehézséget, hanem a feladatot lássuk! Egyedül nem lehet négy szólamban énekelni, de négyen, negyvenen, sőt négyszázan igen!

Találkozzunk évenként egy alkalommal, nem egy zenehallgatás, hanem egy közös éneklés ürügyén!

Tanár úr temetése

Szilágyi Kati beszéde, Farkasrét, 2013. július 11.

Az Ifjú Zenebarátok Kórusa nevében búcsúzom Tanár Úrtól.

De ez a szó nem jó, a búcsúzás eltávolodást, felejtést jelent, és mi nem felejtünk, emlékezünk, amíg élünk.

Ezért inkább egy imát mondok el.

Istenem! Véget ért egy élet, befejeződött egy gazdag és teljes életpálya, magadhoz szólítottad a Te szolgádat. Lezárult egy korszak egy család életében, és a magyar kórusmuzsika és zenepedagógia életében is.

Köszönetet mondunk Neked ezért a gazdagságért, a teljességért, köszönjük, hogy hosszú időt adtál, hogy kiteljesedhessen ez az életpálya, és, hogy rövidre szabtad a végső szenvedést.

A hosszú élet során sok jóban, és nehézségekben is volt része. Nehéz éveket, megpróbáltatásokat mértél rá, amelyeken Beléd kapaszkodva, Benned bízva lépett tovább.

Sok szép és hosszú évet is adtál, amelynek során tiszteletet, megbecsülést vívott ki magának, szerető családot adtál, akiket mindenek fölött szeretett. Egy nagyobb családot is alapított, amelyet éppen ő maga nevezett második, nagyobb családjának, hála ezért is Neked, Uram.

1965 óta, a mai napig fennáll az Ifjú Zenebarátok Kórusa. Kezdetben az Egressy Gimnázium fiaiból és a Veres Pálné Gimnázium leányaiból alakult Baráti Kör Kamarakórus 1961 óta a Szemere utcai Fiúiskola egyik termében énekelt együtt. Ezt a kört szélesítette tovább Tanár Úr, így jött létre a Jeunesses Musicales felkérésére az Ifjú Zenebarátok Kórusa, amelyhez egyre többen csatlakoztak a kórus és a vezető egyre terjedő és erősödő jó hírének, vonzerejének köszönhetően. A tagság részben kicserélődött, voltak, akik elmentek, akik maradtak, de olyanok is, akik később visszajöttek - Ugrin nélkül nem megy - ahogy egy régi, több éves távollét urán visszatérő dalostárs mondta. A minőség, az igényesség, a varázs azonban ugyanaz maradt a hosszú évek alatt. Köszönjük ezt is, Neked, Istenem. A varázs, a személyiség ereje, ez tartotta egyben ennyi éven át a kórust. De ennél sokkal több: a tehetség.

Tehetséget adtál neki, Uram. Meghallotta, megértette a zenét, a szépséget, amelyet minden műalkotás magában hordoz, az értékeket, amelyek szebbé, értelmesebbé teszik az életet. És kapott Tőled, Uram, még egy különleges adományt, az átadás, a megosztás, a tanítás képességét. Nemcsak értette, de át is tudta adni, meg tudta értetni a zenét, ezt az összetett, bonyolult világot. Ugyanígy a műveltséget, az ismereteket, a világ folyásának rendjét, értelmét, a bölcsességet, a Te szabályaidat.

Megtanította nekünk saját példájával a pontosságot, az alkalmazkodást, azokat az emberi értékeket, amelyeket csak rendkívüli emberek képesek megérteni és átadni. Könyörtelen igényességén, a vállalt feladat végrehajtásában kivételt, megalkuvást nem ismerő gyémánt keménységén sokan kicsorbultak, de még sokkal többen vagyunk azok, akik megértettük, mennyit tanulhatunk tőle, gazdagodhatunk általa. És ez volt a másik nagy, összetartó erő.

Szakmai alázattal ruháztad fel őt, Uram, a szerző szándékait akarta megvalósítani - sohasem önmagát. A Kodály műveknek - alapos elemzés, felkészülés után - Ő olyan igazi és drámai kifejezést tudott adni, mint csak kevesen, most már senki.

A zene értékének felismerését igazolja, hogy előadta a Máté passiót, Purcell műveit, Stravinsky darabjait, olyan időkben, amikor ezek még bátor választásnak számítottak a magyar zenei életben. A legjobb magyar karmesterek választották őt és kórusát, a zeneirodalom legnagyobb kórusműveit adta elő a Zeneakadémia színpadán, és sok más jeles helyszínen. Hozzád való hűségét, mély hitét bizonyította az egyházi művek előadásában, bár sosem „kívül viselte vallásosságát.”

A tanítás, a koncertek útján lehetőséget adtál neki, hogy külföldön is tanítványokat, barátokat szerezzen, akik szintén a hatása alá kerültek, akik szintén megérezték a kivételes kisugárzást. Együttérzésük, szeretetük velünk van most is, hála Neked ezért is, Uram.

Szakmai elismerések, kitüntetések sora bizonyítja, hogy nemcsak szerettei, tanítványai, növendékei, de az objektív szakmai világ is elismerte, megjutalmazta erőfeszítéseit.

Most itt állunk magunkban, megrettenve, mert nem tudjuk, hogyan lesz ezután. Kérlek, Uram, adj nekünk erőt, hogy méltók maradjunk, hogy hűen továbbvihessük, amit tanultunk, amit örököltünk.

Uram, hálát adunk Neked a sok szép együtt töltött évért, a koncertekért, az emlékekért, a gazdagságért, a varázsért, amit tőle kaptunk, hogy megnemesítette a fiatalságunkat, hogy kitöltötte az életünket, hogy mindannyian jobbak lehettünk általa. Köszönjük a tudást, a szigort, a szeretetet, a humort, az emberséget, a zenét, köszönjük, hogy vele lehettünk.

Kérlek, Uram, vedd őt magadhoz, és adj neki örök életet, megérdemli.

Ámen.

Virágkoszorú a temetésen

Temetési képek

Kórus a gyászmisén

A gyászmise képei (2013. július 16.)

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Tanár úr legkedvesebb verse

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

„Mindenki egyért, egy mindenkiért” - Fehér Anikó interjúja Ugrin Gáborral

A tanár úr születésnapi koncertjein száz - kétszáz meglett ember, professzorok, igazgatók, mérnökök, orvosok, zenészek vannak jelen. Ilyenkor, az ünneplés végén a tanár úr ad egy avizót és megszólal a kórus…

Ez is azt bizonyítja, hogy a zene egy olyan nyelvezet, amelyet nem érdemes, de nem is lehet elfelejteni. Ezek a drága volt énekkarosok a legszentebb emlékeik közt őrzik azokat a nagy élményeket, amiket a próbákon és a szebbnél szebb koncerteken szereztek. Tényleg csak egy mozdulat kell és felidéződik bennük minden.

Pedig a tanár úr nem mindig kedvesen, inkább szigorúan és nagyon tudatosan vezette a próbákat. Jól tudom, hiszen én is kórustagja voltam…

Ez nagyon nehéz kérdés. Mindig azt az elvet vallottam, hogy nem lehet a mások hátán élősködni. Ha egyszer valaki elvállal egy munkát, amiben alapelv, hogy mindenki egyért egy mindenkiért, akkor nem lehet megsérteni ezt az alaptörvényt. Ha mégis megsérti valaki, akkor nagyon szigorúan próbáltam mindig is érvényt szerezni ennek a követelménynek. Talán ezért voltam néha túl szigorú is. Viszont az is igaz, hogy nem hagytam őket cserben, azért a rengeteg áldozatért, amit hoztak, kaptak is valamit. Soha nem felejtik el, amikor a Máté passiót énekelték Sándor Frigyes keze alatt, vagy a Veres Pálné gimnázium 200 tagú énekkarával a Bárdos koncertet. Ezeket nem lehet elfelejteni, ilyenkor megbocsátják azokat a kilengéseimet, amelyek a próbákon – nem ritkán –előfordultak.

Ez a szigorúság enyhült az idők múlásával?

Azt hiszem, nem. Az elv, amit említettem, továbbra is maradt. Védenem kell azokat, akik megbecsülik magukat a próbákon és szépen, megbízhatóan dolgoznak. Miután heti egy vagy két próba van csak, nagyon komolyan kellett képviselnem a zene érdekeit. Ezért időnként lehet, hogy nem voltam túl szelíd, amikor ezeket sértve éreztem egyesek viselkedése miatt.

Gyulán született, és ott is töltötte a gyermekkorát?

Édesapám vármegyei tisztviselő volt, és egész kis koromban áthelyezték őt Szarvasra. Miután úgymond úri fiú voltam, szokás szerint zenére is tanítottak. Vettek nekem egy jó zongorát és járattak tanárhoz. Csodálatos tanárom volt Tauth Antal, aki az elemi iskolában is tanított, és elképesztően jó zenész volt. Tanítóképzőt végzett, de fantasztikus művészi hőfokon adott elő nagy orgonaműveket, a d-moll toccatát pl. a fúgával együtt. Kántortanító volt, kisujjában volt az összhangzattan is. A postludiumai most is a fülembe csengenek. Késő romantikus harmóniafűzések voltak ezek, amiket improvizált, és hihetetlen virtuozitással és harmóniai tökéletességgel improvizált. Elképesztő most is számomra. Most is felvetődik a kérdés bennem, hogy hogyan tudott annak idején a tanítóképző ilyen zenei felkészültséget biztosítani a hallgatóinak?

Nemcsak ő volt ilyen tehetséges? Mások is hasonlóan sokra vitték?

Igen. Pl. a Privler igazgató úr, aki szintén tanító volt, szintén nagyszerű zenész, és az elméletet is értette. Apósom nagyon egyszerű származású ember, tanító, de nagyon komoly zenei képzést kapott, mint kántortanító-jelölt. Vajon miért nem lehet ezt napjainkban is elérni? Tauth Antal révén találkoztam én tehát a zenével, aki a katolikus templomban egy nagyon jó két manuálos orgonán játszott, időnként megengedte, hogy orgonálgassak. Amikor államosították az iskolákat, a kántortanítókat választás elé állították: kántorok maradnak, vagy tanítanak az iskolákban. Ő az iskolát választotta, és a templomban én lettem az utódja. Ott még az együtt éneklés érdekes módon nem ragadott magával engem. Igaz, kórus sem volt. Nem volt egyszerű feladatom, mert a válaszokat a pap énekére kísérettel együtt mindig ugyanabban a hangnemben kellett visszaadni, amiben a pap éppen énekelte.

Van abszolút hallása?

Nincs. Úgy oldottam meg, hogy az egyik manuálon egy rendkívül halk regisztert állítottam be, és amikor a pap énekelte például az Ite, missa est-et, én egy picit megtapogattam a manuált és megfigyeltem milyen hangnemben van. De meg kell hogy mondjam, nem mindig választotta a C-dúrt a tisztelendő úr.

Ez egy jó iskola volt!

Jó bizony, mindenkinek ajánlom! Ezek után mindenki azt gondolta, hogy engem az életkörülményeim eljegyeztek a zenével. Ez így is volt. És azt hitték, hogy ez a pályaválasztásban is érvényesülni fog. De én nem akartam zenész lenni. Abból a szemléletből kiindulva, ami szintén az ilyen úri családokban otthonos, hogy a zenészség nem népszerű pálya. A szülők is inkább javasolták a gyerekeiknek a jogi vagy az orvosi pályát. Miután annak a kornak a gyermeke voltam, úgy gondoltam, hogy én a jogi pályára megyek. Felvételiztem is, de nem vettek fel a származásom miatt. Elmentem segédmunkásnak, vasesztergályos lettem az érettségi után. Volt egy olyan személyi igazolványom –őrzöm ma is – amibe az van beírva, hogy szakképzettsége vasesztergályos, foglalkozása zenetanár. Dolgoztam is mint fizikai munkás, pl. aknavető talpakat kellett gyártanom egy időben. Nem tudtam, hogy az, én csak a rajz alapján csináltam a munkát. Ilyen izgalmas korban éltem. Azután jött egy másik nagy személyiség az életemben, Földeák Erzsébet, akit nemrég temettünk, 95 éves korában. Legyen áldott az emléke! Ő meghallotta a zongorajátékomat és felajánlotta, hogy tanít engem teljesen ingyen. Kérdezte, miért nem megyek én zenei pályára. Ekkor felvételiztem a Budapesti Pedagógiai Főiskolára, fel is vettek 1952-ben énektanár szakra. Ezt elvégeztem, két évig tanultunk a főiskolán, nagyon komolyan. Zongoráztam is, egy Bartók tanítvány, Wertheimer Ilona tanított. Péter Klára volt a szolfézstanárom. A harmadik évben ki kellett menni gyakorló évre vidékre egy általános iskolába. Onnan visszajőve vizsgáztunk módszertanból és pedagógiából. Én Nagybátonyba kerültem, a bányavárosi általános iskolába. Életem sok boldog időszaka közül ez volt az egyik. Az egész iskola zenei nevelése rám volt bízva. Hat évestől tizennégy évesig minden gyereket én tanítottam. Aki az éneklésre ki tudta tátani a száját – márpedig hitem szerint mindenki ki tudja – mind benne volt az énekkarban. Nem énekeltünk nehéz műveket. Pl. a Kőmíves Kelemen balladát úgy adtuk elő, hogy hátul állt az énekkar, ők énekelték a történetet, aztán négyszögben állt egy kisebb társaság, az volt a vár, és egy nagyon szép népviseletbe öltözött nagylány volt Kőmíves Kelemenné. Aztán előadtuk a Magyarokhoz c. kánont is, tisztességes színvonalon. Nota bene a mostani tanárképzésből a gyakorló év is hiányzik.

Emlékszik, mely dallamra énekelték a Kőmíves Kelement?

Nemcsak a dallamára, de hosszú szövegének minden betűjére is emlékszem. Vannak dolgok, amiket az ember nem tud elfelejteni. Ilyen pl. az első szerelem. Nekem zenei szempontból ez volt az első szerelmem. Meg népdalcsokrokat énekeltünk, nem voltak ezek nehezek intonációs szempontból.

Ezután Földeák tanárnő azt javasolta, menjek a Zenakadémiára. Felvételiztem. Miután a dirigálásban és a tanításban is volt némi gyakorlatom, felvettek a másodévre. 1955-től 59-ig jártam az énektanárképző és karvezető tanszakra.

Kikkel találkozott itt?

Az összes naggyal. Bárdos tanár úr prozódiát tanított. Ez a tantárgy ma már nincs. A zene és a szöveg összefüggéseit vizsgáltuk.

Karvezetők ebből mit profitáltak?

Ez egy jó kérdés… Mindenképpen Bárdos tanár úr sziporkázó jelenségét. Gát József, Bartók tanítvány, boszorkányos virtuozitással értett a szolfézshez. Az öt ujjával öt különböző ritmust tudott kopogni. Nagyon jó zongorista volt. Breitner Tamás akkor tanársegéd volt, ő is tanított, Ungár Tamás, no meg Vajda Cecília, ő is szédületesen jó tanár volt. Addig legalább háromféle vezénylési módot tanultam. Volt olyan, hogy a 4/4 vezénylésénél a 3. negyed szinte visszakanyarodott az egyhez, aztán olyan ütemrajz, ami nagyon szögletes, mint egy fordított T betű. Végül Vásárhelyi tanár úr tanította meg azt a fajta vezénylést, amit úgy látom, ma már nem sokan őriznek. Ez a mély ütősík alkalmazása. Nekem fixa ideám, hogy miután csak egy nagyon kis ablakon tudjuk közölni a zenei gondolatainkat a kórussal, nem kellene figyelmen kívül hagyni azt a jelentős teret, amit nem töltünk ki.

Tehát kb. a szem és a mell síkja közti részt használják?

Igen és ez kevés. Le kellene menni a köldökig. Ki kellene használni ezt az ütősíkot is.

Maklári tanár úr tanította ezt nekünk.

Igen? A Szép könyörgést is mindig mélyről indítottam. Onnan jókat lehet „meríteni”. Vásárhelyi tehát csak ötödéves koromban tanított. Sári Józseffel együtt jártunk Vajda Cecíliához. A műveket nagyon kellett tudni. Ezt nagyon kedvesen és mosolygósan, de könyörtelenül behajtotta. Amikor a műveket felmondtuk, volt egy kedves szava: „szoprán!” – Akkor a szopránt kellett énekelni, a többit zongorázni. Aztán azt mondta: „basszus”… És a zenének folyamatosan szólnia kellett. Ez a fajta számonkérés Vajda Cecíliával megszűnt, mint hallom. Pedig így tényleg szőröstül-bőröstül tudtuk a darabot és ezután lehetett csak dirigálni. Vásárhelyihez először a Molnár Annát vittem. Meredten nézett engem, mikor befejeztem, annyit mondott:ejjjh!

Ez volt a véleménye?

Igen. Meg volt elégedve. Voltak ilyen őserejű megnyilvánulásai. Ő Svédországban volt koncertmester, de Kodály hazahívta Kecskemétre hegedűt tanítani. Miután Kodály hívta, persze hogy jött. Ilyen ereje volt Kodálynak. Vásárhelyi otthagyta ezt a fényűző zenei pályafutást és hazajött a „tyúkólba”, ahogy ő mondta. A zeneiskola udvarán pulykák voltak és figyelték, hogyan tanítok – mondta. És mutatta a pulykák fejtartását. Később Kodály megkérdezte tőle, nem volna-e kedve a Schütz Máté passióját betanítani és eldirigálni. Volt kedve. Az első időkben teljesen autodidakta módon vezényelt, de a hihetetlen zeneisége akkor is átütött minden mozdulatán. Később Ferencsiknél is tanult. Az alsóbb évfolyamokon tanársegédje a nagyszerű Vajda Cecília volt.

Hogyan tanított Vásárhelyi?

Átütő zeneisége abban az időben szinte példa nélkül állt. Akkor még élt a másik nagy óriás, csak nem vezényelhetett: Bárdos Lajos. Ő akkor már beteg volt. Ádám Jenő is élt még, ők nagyjából egykorúak voltak. Ádám a nagy oratórium estekkel, Bárdos a Cecília kórussal, Vásárhelyi pedig a Honvéd együttessel elképesztő dolgokat produkált. Ez hatalmas hatással volt ránk. Vásárhelyi a XVIII-as teremben tanított, ami akkor még lépcsőzetes volt. A lányok lejjebb ültek, mi fent. Vásárhelyi is fent ült, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Időnként lejött, ha valami nem tetszett neki és azt mondta: na most akkor megmutatom! Lejött, és cigarettával a kezében megmutatta. Mégis a legjobb időben a legtöbbet tudta megmutatni. Egyfelől mint művész volt lebilincselő, másrészt olyan találóan tudott megmutatni egy-egy mozdulatot, hogy vitathatatlanná vált a tekintélye. Ő a karvezetés területén ugyanolyan nagy tekintély volt, mint a zenei életben Kodály.

Kik voltak még hasonló nagy hatású tanárok?

Ádám Jenő módszertant tanított. Túl sok emlékem nincs róla, de lobogó hite megmaradt bennem. Mikor elköszönt azt mondta: tudják meg kedves barátim, maguk pedagógusok mindig a nemzet napszámosai lesznek.

Így is lett?

Én nem éreztem magam sosem napszámosnak, bár az megesett, hogy az összeesés határán voltam. A népzenét Járdányi Pál tanította, aki nagy tudású tanár volt, Kodálynak nagyon kedves embere. A rendszerezésről beszélt elsősorban. De keveset énekeltünk vele. Pedig szép hangunk volt: Szesztay Zsolt, Hamvas Anikó, Takács Miklós, Cseszka Edit jártak oda akkor. A szolfézst Hegyi Erzsike tanította, később Szőnyi tanárnő. Tanított még Ligeti György, aki aztán elsőként disszidált a Zeneakadémiáról. Rendkívül kemény, rendszerbíráló mondatai voltak. De hihetetlenül tudta a szakmát. Korálokat harmonizáltunk összhangzattan órán, ami engem nagyon érdekelt. Adott mindig egy korálszerű dallamot, amit otthon meg kellett harmonizálni. Én otthon csináltam vagy tízféle változatot. Kérte, mutassam meg. Kivittem az általam legjobbnak ítéltet. Nézegette egy darabig, majd azt mondta: Ugrin, ezt nem maga csinálta. Állítólag olyan lett az arcom, mint a paprika. Megmutattam neki a többi vázlatot. Ő ott az órán átlapozta, és bocsánatot kért. Vagány ember volt. Utána jött Ujfalussy tanár úr, aki elkápráztatott minket az őrjítő tudásával. Csodaszámba ment. Azt hittük, ilyen nincs is. Egyik osztálytársam meg akarta tréfálni. Lement a könyvtárba és egy korai Haydn vonósnégyes tételből kivett pár taktust, amiben éppen az a fordulat volt, amit tanultunk. Megmondta Ujfalussynak a vonósnégyes számát és hangnemét. Ő odament a zongorához és állva eljátszotta. Erre gondol, kolléga? – kérdezte. Mindeközben volt egy sajátos arckifejezése: kicsi vagy te ahhoz, hogy engem megfogj! – valami ilyesmi. Mindent tudott. Gárdonyi Zoltán is tanított összhangzattant, nagyon alaposan. Nagyon sok szép emlékem van róla. Nála óráról órára kellett készülni, meg is tanította az összhangzattant.

Melyik tanártól tanultak többet? A módszeres, következetestől vagy inkább a lazább, ám különleges személyiségtől?

Nem tudok különbséget tenni, mindkettő imponált. Főként, ha valaki tudott valami rendkívülit, az előtt kalapot emeltünk.

Ki volt ilyen?

Ujfalussy. Szőnyi tanárnő is nagyon fölényesen és imponáló rendszerességgel tanította a szolfézst. Aztán jöttek a művészegyéniségek, Vásárhelyi, és mások. Aki tudta a szakmát, azt nagyon tiszteltük. És nem is tudok most olyant mondani, aki nem tudta volna.

Diploma után hol kezdett dolgozni?

A zuglói Egressy Gábor fiú gimnáziumban még főiskolásként kezdtem tanítani. Nagyon izgalmas volt, amikor a nagy fiúk közé bementem és szembe álltam velük. Akkor is a szentséges népdal mentett meg. A Vidrócki balladát énekeltem el nekik és rögtön meg is tanítottam. Ezt sosem felejtem el. Ez volt a belépőm a pályára. Diploma után meghallottam, hogy a Veres Pálné Gimnáziumban énektanárt keresnek. 1960-78-ig dolgoztam ott.

Legendás időszak volt ez, ugye?

Ez volt a leglegendásabb 18 év. Ez kezdetben tiszta leánygimnázium volt. Sztojanovics Adrienne tanított ott, azelőtt meg Serényi Emma. Csodálatos időszak volt. Fegyelmezési problémára nem emlékszem.

Később jöttek a fiúk is a Veres Pálnéba. Vegyeskar is lett tehát hamarosan. Csodálatosan énekeltek. Olyan követelményt nem lehetet felállítani, amit nem oldottak meg. Eleinte persze csak népdalt. Mániám volt, hogy népdalt úgy kell énekelni, hogy a levegő megálljon. Nemrég 40 éves érettségi találkozó volt, rákezdtem egy régi énekre, mind fújták velem. Emlékeznek rá.

Pedig van olyan irányzat ma itthon is, amely szerint nem kell a népdal, elavult a szövege, nem mond semmit a ma ifjúságának…

A legnagyobb művészi sikeremet is a népdalnak köszönhetem. Belgiumban történt, fiatal tehetségeket kísértem, Csalogh Gábort és másokat. Volt akkor egy Bartók szimpózium Liège-ben, ahol koncertjeiken konferálnom kellett. Miután kórus nélkül voltam, mindig volt egy rossz érzésem, hogy én nem tudok semmit adni a közönségnek. A gálaesten felálltam és elmondtam, hogy miután itt Bartókról van szó és Bartók meg a magyar népdal elválaszthatatlanok, engedjék meg hogy egy csokorra való magyar népdalt elénekeljek. Jó ötletnek tartották. A gyerekek műsora előtt beszéltem Bartók és a népdal találkozásáról és utána elénekeltem pár népdalt. A reflektorok csak engem világítottak meg, semmit sem láttam, csak egy nagy sötétséget, pedig ott ült a közönség. Én magam mellett éreztem az őseimet. Rázendítettem a Megrakják a tüzet-re, a Körösfői kertek alatt-ra, kedvencemre, az A tamási a tamási, a tamási nagy vendéglő de magos kezdetű dalra. Ennek a harmadik sora gyönyörű: az utolsó három szótag alulról építkezik. Nincs ilyen csodálatos dallam talán sehol. Azt a tapsvihart, amit én ott kaptam, nem felejtem el soha. Még az utánam csodálatosan játszó gyerekek sem tudták elérni azt a hőfokot. Ha külföldön társaságban vagyok, és Magyarországról kérdeznek, akkor gyakran azt mondom: énekelek nektek, abból majd megtudjátok milyen a magyar élet. Gyakran mondják, hogy sok a szomorú dalunk. A történelmünk is az volt. Aki tanulmányozza a magyar történelmet, megérti miért ilyenek a dalaink.

Nehéz a gimnáziumi korosztály, testi- lelki baja van a gyerekeknek, sok a gondjuk. Mit lehet velük kezdeni az énekórán?

Népdalt kell nekik tanítani! Itt kezdődik és végződik a dolog. Meg kórust kell szervezni. Nagy hite kell, hogy legyen az énektanárnak. Hinnie kell abban, hogy ami neki szép, az szép másnak is, abban, hogy ez a szép átadható és a másiknak erre szüksége van a teljesebb élet reménye miatt. Ha az énektanár tud énekelni, és egy dallal mutatkozik be, nem a nevével, és rábírja őket, hogy a következő órán ők énekeljenek valamit, ők mutatkozzanak be, úgy nyert ügye van.

1963-ban kezdődött a munka a konziban, és így párhuzamosan ment ez a két dolog.

Fasang igazgató úr hívott ide. Színvonalas kórus muzsikálásra vágyott. Ő ugyanaz a Fasang Árpád volt, aki engem, mint kisgyereket tanított a szarvasi gimnáziumban. Nagyon szeretett és ismert engem, ennek sokszor hangot is adott. Eleinte énekeseket tanítottam szolfézsre, ami nem volt könnyű dolog. Meg a kórust kellett vezetnem. Miután ez egy alapvetően zenei fogantatású intézmény, a muzsikának óriási tekintélye volt mindig is. Senkit nem kellett győzködnöm arról, hogy a zene szép.

A tanár úr nagyon szigorú ember hírében áll, tudja?

Akit kiengedtem a tanulmányaim végén, mind megköszönte a munkámat. Valahogy meglátták a fától az erdőt. Akiket a Zeneakadémiára készítettem fel, azokat fel is vették. Tudom, hogy ez a hírem, és most már ez így is marad. Képzelje el, hogy szemben állok egy 130 tagú vegyeskarral a tornateremben a próbán. Ha csak egy szót is mond egy-egy gyerek, máris elviselhetetlen zaj támad. Mindenképpen meg kell teremteni egy olyan légkört, amely a munkát segíti. Ha valaki vét ez ellen, nincs időm lelkizni vele. Vagy kizavarom, vagy ráförmedek. Nehéz ez. Olyan zenét próbálunk csinálni együtt, amiben sokkal inkább megéri neki részt venni, mint a szomszéddal hülyéskedni.

A következő lépcső 1985, azóta a Zeneakadémia tanára.

Gyakorlati tanítást és módszertant tanítottam. Nagyon szerettem ezt a munkát. Öt éve mentem nyugdíjba onnan, mert akkor megszűnt ez a tantárgy. Ez olyan lehetőség, amikor hosszú életem tapasztalatait megpróbáltam átadni a hallgatóknak. Úgy érzem, ez meg is történt.

Másik nagy vonulat az életében az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa.

1965-ben alakult. Azóta, mint a hamvából megélemedő főnixmadár, mindig életre kel. Most pl. Franciaországba kaptunk meghívást, ez lelkesíti őket. Meg rendszeresek a találkozók a régi kórustagokkal. Ezek nagyon megható események.

Volt a tanár úr életében valami olyan zenei jelenség, tett, amit nem kellett volna csinálni?

Az Állami Énekkar. Ott ugyanis nem találtam meg azt az emberi légkört, amelyet az amatőr zenélésben megszoktam.

Bajban van az énekoktatás. Lát-e kiutat?

Feltétlenül. Mélységesen hiszem, hogy az embernek szüksége van zenére. Ha rátermett embert küldünk az osztályba, aki meg tudja énekeltetni a társaságot, aki el tudja hitetni, hogy mindennek az alapja, az őssejtje a népdal, aki megtanítja énekelni az iskoláját, megtalálta a kiutat. Akkor a többi – a zenei írás-olvasás, a zenehallgatás – „hozzáadatik néktek”. Azon áll vagy bukik minden, hogy az illető hittel tudja-e tolmácsolni és tolmácsoltatni a népdalt. Az iskolákban nem csak képzett tanárokra van szükség, hanem misszionárius lelkületű művészekre is, akik majd a zene örömét is tanítják.

És mi legyen a zenei írás-olvasással? Annak a megtanításához a szakmát kell ismerni…

Minden a tanárképzésen áll vagy bukik. Ez lehetne az első lépés. Csak rátermett ember tanítson. Nem csak éneket, de minden tantárgyat: magyart, tornát is. Nem olyan kétségbeejtő a helyzet, ha a kodályi alapeszméket a végrehajtó hatalom megérti.

Kikre emlékszik vissza legszívesebben a tanítványai közül?

Losonczy Kati, Mészáros Zsike, ők főiskolai tanárok lettek, aztán Hőna Guszti, aki egyetemi tanár lett a Zeneakadémián és azt mondta, nekem is érdemem van abban, amit elért. Tőri Csaba, aki megnyerte a Lantos versenyt, itt, ebben a teremben emelte fel először a kezét. Akiket én ajánlottam a Zeneakadémiára, mind felvették. És lelkes, jó tanárok lettek.

Lányai továbbviszik ezt a tüzet?

Mindketten énekelnek a kórusomban, hangszerükhöz is értenek és tanárok lettek. Két kis unokám is van, ők is sok népdalt tudnak. A lelkük tele van napfénnyel!

Az utolsó avizó

Egy Isten-áldotta karnagy mélyen meghajolt és hazaindult

Amikor halálhírét vettem, az első reakcióm az volt, gyorsan írok az Evangélikus Életnek, hiszen Urgrin Gáborról nem lehet nem megemlékezni. Annyi minden élmény van bennem és sokunkban, így is az lesz a gond, hogy tudok-e összefoglalóan pár gondolatot írni, mit ne mondjak, mit szorítsak ki. Embert magasztalni nem tisztem, de az Úristen iránti hála az ő személyével kapcsolatban is arra kötelez, hogy tollat ragadjak. Most meg itt ülök a billentyűk előtt, nem mozognak az ujjaim. Biztos a hiány teszi. Űrt hagyott maga után...

Néhány napja adták hírül, hogy elhunyt Ugrin Gábor Liszt díjas karnagy, sok-sok ezer ember számára egyszerűen: A Tanár Úr. A Veres Pálné Gimnázium, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára volt, és számos kórus karvezetője: az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusáé, a Tatabányai Bányászkórusé, a Fővárosi Énekkaré, majd az Állami Kórusé (bár a sor ezzel még nem ér véget).

Felekezeti kötődése szerint nem volt evangélikus, de számos evangélikus fiatal tudhatta tanárának, sőt mesterének. Közvetlen hatása pedig Kántorképzőnkön, gyülekezeti kórusokon, Nem csak a magam nevében merem állítani, hogy ha nem ismertük volna őt, nem csak szegényebbek lennénk, de az életünk is gyökeresen másként alakult volna. Megtanított a szépre, nevelt a közösségre, formálta gondolkodásunkat, napról napra emelte igényességünk szintjét, elénk élte, hogy értéket csak megfeszített áldozatos munkával lehet teremteni, de lehet s érdemes nekifeszülni, és teljes erőbevetéssel dolgozni.

Szenvedélyes ember volt: szenvedélyesen tanított, muzsikált, vezényelt, nevelt, szenvedélyesen élt. Sodort magával. Hatása alól – bármilyen érzelmeket is váltott ki a jelenléte – aligha tudta bárki is kivonni magát. Néha lágy jóságával ölelt körül, máskor vulkánként kitörve hatott környezetére.

Ízig vérig pedagógus volt. Nagy tudással tanított, de még nagyobbat alkotott embert formáló, nevelő munkájában.

Hihetetlen tartással és végtelen kedvességgel végezte közszolgálatát, s ez akkor is így volt, amikor a szent ügyért lángolva morgott, vagy haragosan szólt.

Hitt benne, s erre a hitre minket is elvezetett, hogy a zene közösséget teremt, kultúrát, értéket hordoz. A kezdődő individualizmus világában megmutatta, milyen élmény egymásra figyelni, egyszerre levegőt venni, közös ügyért égni, másoknak szépet adni. Számára nem elmélet volt Kodály híres mondata: a zene mindenkié. A lelkesedésből muzsikáló bányász és a muzsikát professzionális módon művelő ember egyaránt kapott tőle. A látványos, nagy hangversenyek és az intenzív belső műhelymunka egyaránt élmény volt vele. Mégis a legszentebb értelemben mozgalmi ember volt. Jól tudott bánni a profikkal, de különös karizmája volt ahhoz, hogy az amatőr közösségeket felnevelje, s világszínvonalú muzsikusokká tegye. Keze alatt a más területre készülő tanuló és a teljesen más hivatásban dolgozó is világnagysággá lett amikor a színpadra lépet. Számos jelentős nemzetközi díj erről árulkodik. De még ennél is nagyobban alkotott: a gimnáziumban, ahol nem voltak énekszakos osztályok, gyakorlatilag főtantárggyá lett az ének, s a „tudós” humán-szakos osztályok mellett még a „maradék „E” osztályokban is kívülről szolmizálták a Dvořák Új Világ Szimfóniáját és négy szólamban énekelték a Bach korálokat. Hétről hétre pedig minden szombat délután vagy 250 fiatal próbált - szombati szabadidőt feláldozva – hisz a gimnáziumban négy kórusa is müködött, s „nagykórus” ekkora létszámmal dalolt. Mert a zene mindenkié volt. S a zenében erkölcsöt, tudást, kultúrát, világlátást és világnézetet kapott mindenki. Az egyszerű magyar népdal éppen úgy vált anyanyelvévé az egyszerű gimnazistáknak, mint Bartók Kékszakállúja. Egy Ugrin-tanítványnak nem volt gond nyári tábortűz mellett két órán át úgy énekelni magyar népdalt, hogy ne kelljen kétszer ugyanazt énekelni... Kodály darabjainak kevés ihletettebb tolmácsolója volt Tanár Úrnál. S ezekben a darabokban megtanultunk embernek lenni, magyar embernek. Akkor, amikor – hogy finoman fogalmazzunk – nem ez volt a „trendi”, Ugrin Gábor a zenei világirodalom gyöngyszemei mellett a Csepeli Munkáskórusban, a Tatabányai Bányászokkal, a „Verespálnés” gimnazistákkal egyházi kórusműveket is énekeltetett. Ezek mindig hitvallássá váltak. És őmiatta szólalhatott meg 1976-ban Magyarországon először (húzás nélkül) a teljes Máté passió. Mégpedig a közben „profinak elismert” amatőr kórusával az Ifjú Zenebarátok Központi kórusával. Azzal a kórussal, amelyet alapítástól utolsó szívdobbanásáig maga vezetett.

Olyan ember volt, akinek a szíve és a feje helyén volt. Ember volt, közülünk való, de kiemelkedő, értéket teremtő, értékeivel sokakat gazdagító.

Olyan jó lenne most valami szépet írni a végére. Talán azt, hogy most már a mennyi kórusban énekel, ahogy velünk is énekelt. Talán a mennyei kórus elé áll, s azokat is sodorja magával, most már még tisztább hangzatok között. Talán azt kellene írni, hogy a nagy utat bejárt vándor hazaérkezett. Vagy azt, hogy az izgalmas életút után a mennyei harmónia jön. De hát ez az Úristen dolga. Csak annyit tudok, hogy most Őneki adok hálát Tanár Úrért, aki sokunk életét meghatározta.

A karnagy az avizóval indítja a darabot, s nyúl bele a műbe minden kis változtatásnál. Ugrin Gábor mindig fantasztikus avizót adott. Az elmúlt pénteken már a záróavizó is megtörtént, vele lecsengett a záróakkord. De mi azért éneklünk tovább, hisz a zene mindenkié...

Dr. Hafenscher Károly
(ahogy a Tanár Úr szólított minket: „dalostárs” - s ahogy engem: Füli)

Batta András rektor úr beszéde

Tisztelt gyászoló Család, kollégák, tanítványok, barátok, megemlékező gyülekezet!

Ugrin Gáborról, a lobogó szellemről, a tanárról és kórusvezetőről emlékezem meg, a Zeneakadémia és gyakorló iskolája, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola nevében – elvesztése feletti nagy szomorúságban, s egyben mély, személyes indíttatásból, egészen egyszerűen azért, mert nagyon szerettem.

Vannak jeles karnagyok, akik remekül próbálnak, figyelmük mindenre kiterjed, kijavítják a legapróbb hibákat. Vannak jelentős karnagyok, akik forró atmoszférát tudnak teremteni a koncerten, és vannak olyanok, akik pontosan, tisztán intenek be, kezükkel valósággal megrajzolják a partitúrát – a zene formaművészei. Vannak karnagyok, akik szeretik megmagyarázni a zene lényegét. És vannak vezér egyéniségek, akik rendkívüli erővel, mintegy feltépik a remekmű ős- élményét, amely úgy áll előttünk, mint egy csodálatos épület. Olyan hirtelen tűnik fel, hogy a teljesség láttán megrendülünk. Megrendül az együttes is, és maga a megrendülés az élmény, mely kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk. Azt gondolom, hogy Ugrin tanár úr nem a részletek embere volt, pontosabban a részletekkel csak azért foglalkozott, hogy legyen mindenkinek felkészültsége és ereje a nagy szakításhoz a súlyemelés értelmében; a felemeléshez és a felemelkedéshez. Goromba volt? Nyers volt. Lehet, hogy ezt még munkás idejéből hozta magával, de inkább azt hiszem, hogy ez volt az a közlekedés mód, amivel kendőzetlenül, a lényegre tudta irányítani – olykor sokkolva – az övéi figyelmét. Szigorával alázatra tanított, sőt alázatra kényszerített. Arra az alázatra, ami benne nagyon mélyen és szilárdan megvolt, de azt akarta, hogy az ő általa megszólaltatott instrumentum, a kórus eljusson a remekmű iránti tisztelet megfelelő fokára. Tanárként is szigorú volt. Emlékszem a Zeneakadémián a sápadt arcokra, remegő kezekre, amelyeknek tulajdonosai a hetvenes-nyolcvanas években az Ugrin-órákra igyekeztek. Tanári keménysége onnan eredt, hogy apostolokat akart nevelni. Elkötelezetteket, félelmet és megalkuvást nem ismerőket. Mint ő maga. Amikor zeneakadémiai rektorságom kezdetén egy folyosói találkozáskor, teljesen váratlanul azt mondta nekem, hogy nyomot kell hagyni – ma már tudom – a saját jelszavát adta tovább. Mert ő már puszta jelenlétével is nyomot hagyott.

Keressük az Ugrin Gáborokat. Meggyőződésem, hogy ha talán nem is az őserő ilyen elementáris megnyilvánulási formájában, de szunnyadó, vulkán-lehetőségként ma is járnak köztünk olyan testek, amelyek láng-lelkeket rejtenek. Csak az akadályok nem olyan egyértelműek, mint amilyenek a harmincasok generációja számára voltak, akik a gyerekkorukat háborúban, kamaszkorukat véres diktatúrában, diplomavizsgájukat forradalomban és felnőttkorukat egy cinikus, puha diktatúrában töltötték. Ám szinte egész életükön át egyértelműek voltak a célok, és egyértelműek az ellenfelek is. Olyan volt életük, mint egy hatalmas lovagi torna, amelyen ki kellett rántani a kardot, megmarkolni a buzogányt, eldobni a lándzsát. Test – test ellen. Ma egy szimulált, virtuális világ útvesztőiben bolyong a harcra kész lovag, s nem tudja, hogy valós ellenféllel küzd, vagy egy számítógépes játék részese. Mátrix… Ugrin Gábor és generációjának legjobb harcosai – a költő szavával – még valódi világot hörpintettek, habzó éggel a tetején. Nekünk sokszor már meg kell tapogatnunk magunkat, hogy vagyunk-e, s mindaz, amiben élünk, létezik-e? Pedig a célok ma is valóságosak. Több énekóra, tartalmas zene, közösségi muzsikálás, igen: Kodály nyomdokain, elsősorban kórusban! Az anyanyelv, a zenei anyanyelv belélegzése, vérré válása. Valóvá tenni a virtuálisat. Azonosulni a szülőfölddel, felmenőinkkel, önmagunkkal. Mindezt vállalni. Megélhetővé tenni az életet. A nagy ember, súlyos személyiség élete, és különösen az eltávozta, arra int, arra kényszerít bennünket, hogy belenézzünk ebbe a tükörbe, és feltegyük a kérdést: hagytunk-e nyomot?

Kedves és tisztelt Tanár Úr! Óhajtjuk és kívánjuk, hogy a Te nyomdokaidon hagyjuk ott a mi nyomainkat is, hogy egykor majd a mi nyomdokaink legyenek útjelzők az újabb generációk számára. Példádat követjük, életművedet tiszteljük, Veled kapcsolatos emlékeinket szeretve őrizzük. S ha a Teremtő kérdő tekintete elé kerülsz, mutass le ránk, a lelkeinkre, melyekben oly mélyen ivódott be egyéniséged, életműved, példád. Kerülj az igazak közé, és az örök világosság fényeskedjen Neked!

2013. július 11.

Nincs pótolhatatlan ember

Dr Masszi Gabriella írása, 2013. július 17.

Nincs pótolhatatlan ember, tartja a mondás. Tegnap este amikor újra láthattam azokat a kedves arcokat akikkel 45 (!) éve találkoztam először és hosszú éveken át énekeltünk együtt, és láttam a gazdátlanul, szomorúan szétszéledő nyájat a szép és felemelő gyászmise után, szívbemarkolóan tört rám a tudat, hogy de van!

Ugrin Gábor az!!

Ugrin Gábor megismételhetetlen, és nem pótolható.

Generációk nőttek fel mellette és gazdagodtak általa, az az erő ami sugárzott belőle több száz embernek szétosztva sem fogyott el, sőt inkább valahogy megsokszorozódott. Tanultuk mellette és Tőle a Szépet, a Jót és az Igazat. Fény volt és hő volt, követendő példa és jel volt. A mai napig cseng a fülünkben a hangja, és őrizzük az áldott pillanatokat amelyekben újra és újra megszületett a harmónia és a hétköznapi csoda.

Szerencsés nemzedék vagyunk, hogy rajtunk hagyta a " NYOMOT" és büszkén viseljük azt egész életünkön keresztül. Végezetül, de nem utoljára mert emlékét őrizve a lángot is tovább kell vinnünk, mai napi búcsúzóul Pál apostol szavait kell idéznem mert Róla is szólnak:

"...ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr..."
2 Tim 4:7

Áldja meg az Isten, kedves-kedves Tanár Úr!

Jólesz György: Ugrin Gáborra emlékezünk

Muzsikáló Délután, Bartók Rádió, 2013. június 25.
http://soundcloud.com/jeunesses-choir/ugrin-g-borra-eml-kez-n